2013. december 25., szerda

Megtöretve.Tizenhatodik fejezet. A muszlim fiam.

Ali a muszlim fiú!

A harmadik fiú akit gondoztam, csak rövid ideig volt nálunk. Egyik évben kaptam egy telefonhívást. Nagyon meglepődtem, mert arra kértek, fogadjak be egy tizenöt éves afgán beteg fiút. Nem a betegség miatt, attól nem féltem, hanem mert nem értettem miért pont egy afgán gyereket küld ide Isten.
Megkérdeztem Bátorkát mit tegyünk? Nem sokáig gondolkodott. Azt mondta!- Persze anya. Még aznap a családunk tagja lett. Két mankóval járt, hemofíliás, tbc-s volt. Hat hónapig volt a tüdőszanatóriumban, ahol sikeresen meggyógyították a tbc-ből. Csak utána helyezték hozzánk. Látszott rajta, hogy nagyon boldog. Nem számított rá, hogy egy igazi családba kerül, ahol mindenki szereti, elfogadja úgy, ahogy van.

Mi is nagyon örültünk, mert felrázott egy kicsit bennünket, és végre újra két fiú mamája lehettem. Bátorka azonnal a segítségemre sietett. Ali fekvőbeteg volt, ezért a legnagyobb szobát rendeztük be neki. A munkahelyem is  segített. Az egyik barátnőm elvitt vásárolni. Nagyon jó minőségű pamut ruhákat, sporteszközöket, gyógyászati segédeszközöket vettünk számára. Sok pénzt ráköltöttünk, nagy örömmel. Láttam a boldogságot az arcán, ahogy a  jó minőségű ruhákat próbálgatta. Vettem egy perzsa szakácskönyvet is, hogy otthoni ízekkel kedveskedjek neki. Átrendeztük a lakást, nehogy megsérüljön, hisz ha megsérül, nagyon nehéz elállítani a vérzést. Nem volt könnyű ellátni őt. Egész napos készültségben voltam. Nagyon fárasztó volt, de a testvérek megint segítettek. Egy hét után kezdtem felismerni, hogy nagyon kemény muzulmán nevelést kapott. Nem lehetett megérinteni, megölelni. Ezzel nem is volt baj, mert erre számítottam. Egy nap finoman közölte velem, hogy a konyhában a helyem, maximum cseléd vagyok. Nos, elég edzett vagyok, különösebben nem rázott meg a hozzáállása. Tisztában voltam a nők szerepével az iszlám országokban. Vettem néhány keresztény könyvet. Olyan misszionáriusnők életrajzát olvasgattam, akik köztük szolgáltak évekig. Ezek a könyvek nagyon sokat segítettek. Kerestem, kutattam, információkat kezdtem gyűjteni róluk. Szép lassan megértettem, hogy egy megfélemlített, keményen kiképzett akár az életét is feláldozó harcost kaptam ajándékba. Gondoltam más már nem is hiányzott az életünkbe. Egy hete volt nálunk, amikor reggel hat óra körül felhívta egy férfi, és ordított vele, körülbelül egy órát. Attól kezdve ez minden nap megtörtént. Amikor megkérdeztem ki az az ember, azt mondta, hogy az édesapja. A második kérdést már fel sem tettem, hogy miért ordít, mert a választ magam is tudtam. Nem hall jól, a távolság miatt, vagy valami hasonló. A boldogság teljesen eltűnt az arcáról. 
A rettegés  egyre jobban körbeölelte, leuralta őt. Minden reggel korán keltem, imádkoztam, és olvastam a Bibliámat. Két szellemiség harca volt ez. Én is, és a pokol is küzdött érte. Ezt a fiút azonnali engedelmességre nevelték. Engem pedig feltételnélküli szeretetre tanított az Úr. Ő pedig nagyon kreatív. Aznap, amikor az ordibálós ember jelentkezett, megkért, hogy vegyek neki füzeteket, tollakat, és angol nyelvű könyveket. Azt mondta, szeretné az angolt gyakorolni, angol szöveget perzsára fordítani. Gondoltam itt az idő, hogy cselekedjek. A kezébe nyomtam a Bibliát, és a baltimori lelkipásztoraink angol nyelvű füzetecskéit. Belül elégedetten vigyorogtam, mert tudtam, hogy kénytelen lesz azokat fordítani, ha nem kap mást. Elkezdődött a harc a lelkéért. Esténként az istentiszteleteinket néztem az interneten. Két egymásba nyíló nagyszobánk volt. Az egyikben mindig ott voltam, hogy ha bármire szüksége van, azonnal segíthessek. Az ágyát pont úgy állítottam be, hogy ő is lássa az üzeneteket. Tudtam, hogy ha én kérem, nem fogja nézni. De így nézte is, és hallgatta is. Nálunk angol-magyar nyelvű a prédikáció. Ez most nagyon hasznosnak bizonyult.
Egyszer kimentem az egy piacra, ahol leszólítottam egy arab férfit, és adtam neki egy traktátust. Elkezdtünk beszélgetni. Először Ábrahámról , majd a prófétákról. Pár perc múlva eldöntötte, hogy mi testvérek vagyunk, mivel mindkettőnknek Ábrahám az Ősatyánk. Egy kicsit megdöbbentem, mert az sem volt normális, hogy szóba állt velem. Sokáig beszélgettünk. A végén azt mondta: lassan húsz éve vagyok Magyarországon, de még soha nem tudtam ilyen értelmes emberrel beszélni, mint te. Hiába kérdeztem az embereket, nem tudtak válaszolni. Megígértette velem, hogy máskor is visszamegyek. Ez az egész miattam történt. Megerősített abban, hogy bátran kezdeményezzek Ali felé.
Ahogy teltek a napok, egyre zavarodottabb lett. Reggel kezdett hozzá a másoláshoz, és addig írt, amíg ki nem vettem a kezéből a füzetet. Soha nem nézett a szemembe. Ha beszéltem hozzá, akkor lehajtotta a fejét. Egy idő után mindenbe belekötött. Az ételbe, a teába, a mindennapok dolgaiba. Bármit tettem az nem volt jó. Szerencsére két fiútestvér látogatott minket.

Velük szívesen beszélgetett. Azt azonban ők is észrevették, hogy nem mond igazat. Nem éreztük a közeledő veszélyt.
Volt egy pici notebookom. Egyik nap elkérte. Mondtam neki, hogy nem adom oda, csak ha az apukád engedélyezi. Persze!- mondta. Én pedig hittem neki. Ahogy böngészte az oldalakat, észrevettem, hogy nagyon dühös. Amikor megkérdeztem mi a baj, azt mondta!- ti európaiak mocskos bűnösök vagytok. Igaza volt, mert náluk nincsenek félpucér modellek, pornográf oldalak. Sajnos hiába volt szűrő a gépemen, egyes oldalakat, és a reklámokat lehetetlen volt letiltani. Addigra már én is gyűlöltem néhány internetes oldalt. Az egyetlen hasznunk az volt, hogy tanultunk rajta, és nézhettük az istentiszteleteket. Nos, hamar rátalált azokra, akik később elvitték. December huszonkettedikén szólt, hogy elfogytak a gyógyszerei. Azonnal telefonálni kezdtem. A szanatóriumban azt mondták, január végéig ellátták gyógyszerrel. Felhívtam, akit csak lehetett, de gyógyszert nem kaptam. Annyit tudtam elérni, hogy megígérték, hogy huszonhetedikén segítenek. Azokban a napokban elkezdett naponta többször is sétálni. Majd egy idő után, már az utcára is lement. Nagyon boldog voltam, mert tudtam, hogy a mozgás minden betegségnél segíthet.
Szenteste itt volt egy barátunk, akivel elmondtuk neki az evangéliumot.
Sok kérdése volt, és sok-sok kifogása. Addigra már mind a ketten elfáradtunk, ugyan is az ,,apuka”egyre többször hívta. Ali napokig le föl járkált a folyosón, és dühösen, hangosan magában beszélt. Nos, karácsonykor nem könnyű segítséget kérni. Az érdekes az volt, hogy nem féltünk. Akkor még nem…
Szenteste arra kértem, hogy adjon Istennek egy esélyt. Félig dühösen, de imádkozott velünk. Aztán felállt az asztaltól, és elkezdett írni. 27- én elkérte az igazolványát, és azt mondta lemegy a cukrászdába.Tudtam,hogy szereti a sütit. Adtam neki egy ezrest. Ő pedig felöltözött, de a régi ruhájába. Egy óra múlva észrevettem, hogy a tv tetején van a pénz. Rohantam a konyhába. Ott voltak a gyógyszeres dobozok üresen. Kerestem az igazolványát, nem találtam sehol. Bátorka lerohant, hátha környék cukrászdáiban van, vagy eltévedt. Aztán hívtuk a rendőrséget. Öt perc alatt itt voltak. A kerületből, és nemsokára az ORFK-tól is. Nos, a mi rendőreink profik voltak, és nagyon gyorsak. Tizenkét óra múlva egy európai nagyváros pályaudvarán kapták el, egy állítólagos nagybácsival.
Az úti cél, a helyi Muzulmán Központ volt. Csak Isten tudja mennyire megrázott ez az egész bennünket. Nem tudtunk aludni a félelemtől. Szerencsére Isten küldött két fiú testvért, akikkel végigbeszélgettük, imádkoztuk az éjszakát. Később meg tudtam, hogy a házunkhoz jöttek, és négy férfi volt abban az autóban, amivel elvitték. Napokig rettegtem, hogy visszajönnek. Egy hónapig jártam a rendőrségre. 
Tisztelettel, megértéssel, és szeretettel bántak velem.
A munkahelyemen sem estek pánikba, hanem csak szerettek, segítettek,ahogy mindig is tették. A gyülekezetemben csak a pásztorok tudták, és egy-két barátom. A legtöbben már hozzászoktak ahhoz,hogy velünk mindig történik valami.

A történetnek itt vége is lehetne, de akkor valami olyan történt, amire nem számítottam…

Isten akarata az volt,hogy esténként eljárjak a mecsetekhez imádkozni, beszélgetni. Ez 500 méteren belül volt. Nagyobb távolságra képtelen voltam. Közben levelezni kezdtem elítéltekkel. Gyilkosokkal. Két évig jártam a muzulmán mecsetekhez imádkozni, beszélgetni.Hat évig leveleztem az elítéltekkel.

Tizenhét balesetem volt.

Néha testvérek, sokszor a mentősök vittek. Ma is van néhány sín a lábamra. A testem totálkáros. Nem tudom, hogy lehet, hogy élünk, mert szinte mindenünk beteg.

2008-ban, Isten a molesztált, bántalmazott gyerekek terhét tette rám. Három év után abba hagytam, mert a pásztorom azt mondta, ha nem teszem, beleőrülök.
Örömmel fordítottam hátat, száz sebből vérezve. 

Amikor már azt hittem megnyugodhatok, megismertem, egy rettenetes állapotban lévő négyéves kislányt. Elsorvadtak a tagjai az éhségtől. Volt tíz betegsége. Isten olyan csodálatos dolgokat tett érte, hogy ennek hatására a nővérével együtt magamhoz vettem őket 2012-ben!
Őket is molesztálták, nagyon rossz állapotban kerültek hozzám.

Ha tudtam volna mi vár ránk...



http://visszaavalosaghoz.hu/
http://messages.bibliaszol.hu/eredmenyeselet/

Nincsenek megjegyzések: